Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet
KULTURÁLIS
ANTROPOLÓGIA
INTÉZET
HALLGATÓK
KÉPZÉS
FELVÉTELI
ENGLISH
Dr. Ilyés Zoltán
2015. december 23-i temetésén elhagzott
búcsúztató beszédek

Dr. Kotics József búcsúztatója

Kedves Zoltán!

Alig múlik a döbbenet, de búcsúznunk megkerülhetetlen kötelesség.
„Búsulva a gyászban, a sujtás alatt is: illik tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj." írta Nagy László költő barátja halálára.

Barátként, miskolci kollégáim nevében búcsúzok Tőled. A búcsúzás nem egyéb, mint szembesülés a veszteséggel. Súlyos kérdésekre kellene válaszolni, de egyelőre nem tudunk. Mit érünk, mit kezdünk Ilyés Zoltán nélkül? Mikor enyhül a kétségbeesés, viselhető-e ekkora veszteség méltósággal?

A ki volt Ilyés Zoltán egyetemi docens kérdés már tömören megválaszolható: Egy hihetetlenül tehetséges kutató, nemzetközileg ismert és elismert tudós, kitűnő előadói tehetséggel megáldott nagyhatású egyetemi oktató. Nekünk, akik már több mint húsz éve dolgozunk együtt vele még ennél is több volt. Hatalmas tudású, elképesztő munkabírású, nagyformátumú, de mindig kedves, figyelmes kolléga, egy elemi szuverenitással bíró személyiség: Zolika.

1993-tól, a kulturális antropológia miskolci oktatásának kezdetétől az Egyetem Antropológiai Tanszékén dolgozott. A tanszékalapító Kunt Ernő tudatosan és jó érzékkel választott fiatal, nagy tehetségű, ambiciózus kollégákat, akik a legkülönbözőbb szakterületekről érkeztek. Zoli biológia-földrajz szakot végezvén természettudományos és társadalomtudományos ismeretekkel is fel volt vértezve. Mesélik róla, hogy amikor elsős egyetemistaként kedves debreceni professzora az előadásain tesztelte hallgatói topográfiai ismereteit, a nagyon nehéz kérdések mindig ugyanazzal a mondattal végződtek: Zoltán, mondja meg nekik. Olyan tudós volt, aki mérhetetlenül fontosnak tartotta a legapróbb tények alapos ismeretét. Ezt követelte meg kellő szigorúsággal hallgatóitól is. Még azok is tisztelik ezért, akik sok sikertelen vizsgát tettek nála. Igazi kvalitása abban rejlett, hogy a konkrét ismeretek sokasága nem önmagában volt fontos számára. Nem a XX. század nagy pozitivista tudósa volt, hanem egy hatalmas erudícióval bíró, a társadalmi folyamatok mélyrétegeit feltárni és értelmezni tudó elme.

Szívós munkabírása legendás volt. Néhány éve megbízták a Miskolci Egyetemen a vezető oktatói pályázatok bíráló bizottsága elnöki teendőivel. Reggel 9 órakor egy tollal és néhány üres papírral a kezében átsétált a Dékáni Hivatalba. Nagy intenzitással nekilátott a nagyszámú pályázat tanulmányozásának. Délután négy óráig jegyzetelt. Nem evett, nem ivott, fel sem állt, míg be nem fejezte. A Hivatal sokat megélt munkatársai eddig ilyen emberrel nem találkoztak, még ma is hitetlenkedve mesélik a történetet. Ez volt Ilyés Zoltán egyediségének egyik titka, ahogy Ő mondaná az involváltság. A dologban teljes személyiségeddel benne levés. Kutatásban, egyetemi előadásokon, szakdolgozati bírálatban, a tanulmányi kirándulásokon, oktatói pályázatok elbírálásában, de egy folyosói beszélgetésben is. Ezzel az adottsággal és habitussal magyarázható a tudományos megismerés iránti elkötelezettsége, tudásvágya, mérhetetlen munkabírása, egyetemi előadásainak szuggesztív ereje, a szakmai kirándulásokon, hallgatói rendezvényeken megnyilvánuló közvetlensége. Tudásával. következetességével, kedvességével és finom humorával magával ragadta tanítványait és kollégáit egyaránt. Vonzotta magához a tehetséges hallgatókat, akik közül tucatnyian írtak nála tudományos diákköri dolgozatot, nyertek országos díjakat és indultak el a tudományos pályán. Meghatározó kurzusok oktatójaként, tudományos kutatások irányítójaként, TDK felelősként, szakmai gyakorlatok, terepmunkák és tanulmányi kirándulások vezetőjeként Ilyés Zoltán a miskolci Antropológiai Intézet kulcsfigurája volt.

Betegsége váratlanul ért, súlyossága későn tudatosult bennünk. Biczó Gáborral halála előtt két nappal, állapotának jelentős javulása után tudtuk meglátogatni a kórházban. Energikus, vidám és bizakodó volt. Arról beszélt, hogy hamarosan felépül, márciusban pótolja óráit, kezdi az új tanévet és nyáron újra terepmunkát szervez Gyimesbe.

Sejtettük, de nem hittük, hogy ez lesz az utolsó találkozás. A kórházi ágyból is a kollégáknak, a hallgatóknak üzent. Halála előtt néhány nappal megtartotta utolsó előadását is. Bár később ő maga nem emlékezett rá, de a hallgatóság - a nővér és a betegtársak- elmondása alapján a holokauszt problémáját másfél órán át taglaló expozé remekbe szabott alkotás volt. Ilyés Zoltán a halálos ágyán is professzor volt.

Sit tibi terra levis! Legyen neked könnyű a föld! Isten veled Zoltán!



Kántor Barbara búcsúztatója

Kedves Tanár Úr!

Megilletődötten állok itt most, ahogyan számos volt tanítványod, és keresem a búcsú szavait. Nehéz megszólalni, mert hirtelen távozásod kimondhatatlanul fáj mindannyiunknak. Kedves Tanár Úr, mindig szeretted a lényegre törő, pontos megfogalmazást, ezért most kérlek, ne vedd zokon, hogy hasonlóképpen próbálom meg elmondani azt, amit egyébként lehetetlen, de mégis tudnod kell.

Megtanítottál minket, tanítványaidat arra, hogy a számunkra néha feleslegesnek tűnő, és egyben megjegyezhetetlenül sok adat és információ – amit tudtál -, a megfelelő összefüggésben értelmezve milyen éles képet adhat társadalmi valóságunkról.

Megtanítottál minket arra, hogy a társadalmi jelenségek megértéséhez vezető út az alázatos, de kritikus kérdezésé és a szüntelen tanulásé. Hogy sose feledjünk újra és újra rácsodálkozni arra, hogy a környezet és az ember kapcsolata milyen bonyolult módon gyakorol hatást akár mindennapi életünkre is. És megtanítottál minket arra is, hogy a humor milyen nagyszerű eszköze a kortárs szocio-kulturális viszonyokról való felelősségteljes gondolkodásnak.

De mindezeken túl leginkább azért tartozom köszönettel volt diáktársaimmal együtt, mert tanítónk voltál abban a folyamatban, amikor átalakult bennünk a néhol idealisztikus, de leginkább teljesen reflektálatlan lelkesedésünk a világ dolgai iránt. Mert példát mutattál a különféle társadalmi problémákra való kellő érzékenységre, amely nem csak tanítványaid számára jelentett inspirációt. Mert szenvedélyes és szerteágazó tudásod mindig megosztottad velünk, amelyet mi óráidon lélegzet-visszafojtva csodáltunk. Mert idegenvezetőnk voltál saját kultúránkban, bármerre is jártunk az elmúlt évtizedekben a Kárpát-medencében tett utazásaink és kutatásaink alkalmával. És mert úgy voltál nagyszerű tanárunk, hogy nem irányítottál minket, hanem hittél a kritikus gondolkodás jobbító erejében. Kedves Tanár Úr, hadd tolmácsoljam egy másik egykori diákod gondolatait is Neked:
“Így hát nem csak egyszerűen az van, hogy "Ilyés Tanár úrra mindig is emlékezni fogunk" - Zoli arra volt hatással, hogy hogyan látjuk a világot. És ez - mivel antropológusok vagyunk - azt jelenti, hogy a személyiségünk része lett.”

Nyugodj békében, kedves Tanár Úr!



Szarka László búcsúztatója

Tisztelt Gyászoló Család, Gyászoló Gyülekezet, Kedves Barátaim!

Mindig voltak és lesznek olyan történetek, amelyeken keresztül érteni kezdjük, érteni próbáljuk a legmélyebb dolgok és titkok lényegét. Mégis ezernyi a kétely bennünk: mennyi a biztos és mi a kiszámíthatatlan sorsainkban. Mert bár érteni véljük az emberélet végességét, itt és most mégis hiába keressük a magyarázatokat. Elvekben, gondolatokban és sok szép munkában társunk, igaz barátunk, Ilyés Zoltán hamvai előtt lázadozva a vak végzet és a gondviselés felfoghatatlan ítélete ellen, mégis magunkra maradunk kételyeinkkel. Mindeközben egyre erősebb a bizonyosság: az alkotó és szerető lélek, a szabad és teremtő szellem halhatatlan. Mert tovább hat és folytatásra ösztönöz.

Nem lehet előre leírt, a gyászban hűtlenné váló szavakkal megköszönni mindent, amit Zoli nekünk adott, mondott és írt. Mennyi hit és szeretet, mennyi miloszt és kegyelem élt benne! S nekünk itt maradóknak mennyi erő kell ahhoz, hogy életét, munkáját, terveit, álmait tovább vihessük, végiggondolhassuk. Mert amire ő – sokféle tudások tudójaként – ráérzett, és amit abból megírt, elmondott, oktatott, sokszor és sokféleképpen érdemes folytatni. Ahol ma magyar szórványokról, peremvidékekről, s az ott élők magyarokról és nem magyarokról beszélnek és döntenek, látniuk kell, hogy az élet lehet másként teljes és boldog, mint ahogy azt sokan elképzelik. Az Ilyés Zoltán által feltárt és megírt életvilágokban nem kizárólagosságokból, nem határállításból, s nem az örökös fogyás miatti lamentálásból, hanem a mindennapi emberi kapcsolatokból és szeretetből, régi és mai történetekből épülnek a legtartósabb közösségek.

Ebben a mi munkás világunkban ezért kellett az ő csöndességére azonnal felfigyelni.
Ezért volt jó: vele beszélgetni, utazni, dolgozni. Együtt lenni.

Azok közé az igazi tudós társak közé tartozott, akik egyszerre mozogtak otthonosan a legfrissebb elméleti, módszertani fogalmak közt, és jártak haza a mások számára nehezen kiismerhető, távoli peremvidékekre, amelyek lokális világaiban, az ott élőkkel minden teóriáink megmérettetnek. Elmélyült földrajzi, elméleti ismeretei úgy ötvöződtek a terepmunka tapasztalati anyagával, hogy eredményeit a kutatás másnapján már tanítható képletekbe tudta sűríteni.

Otthon volt a budai várban, a miskolci, egri tanszéken, köztünk. Bár mindig sietnie kellett, az ő belső menetrendjében sok-sok fontos csatlakozás volt. Otthonosan mozgott azokban a távoli és bonyolult szövetű kontaktuszónákban, erdők, hegyek, államhatárok által eltakart életvilágokban, amelyek szakrális és etnikus térrendjeit felismerte, leírta és ránk örökítette. Hátrány és a hiány helyett a legnehezebb élethelyzetekben is képes volt meglátni a történelem tér- és szemléletformáló erejét. Szeretni-, megismerni- és tanítanivaló kultúrtájakat fedezett fel az autópályákon száguldozó világunk számára. Mert az ő – őszinte történetekből és élő mozaikokból, emberi sorsokból összerakott – Kárpát-medencéje valódi, működő, érzékeny és szépséges haza volt. Mentes minden hamisságtól, öncsalástól és bántó szándéktól.

Előadásaiban, tanulmányaiban Gyímesbbükktől, Középloktól Kolonig és Gimesig, a gömöri Jabloncától Hárompatakig, a mánták lakta Bódva-völgytől az erdélyi szórványvidékekig nem az elveszett nemzeti dicsőség nyomait, hanem a mindennapok legyőzhetetlen élettörténeteit kereste. Az átalakuló, egymást kiegészítő magyar, román, rutén, szlovák, sváb, szász történetek éltető erejét, a természetes együttélés semmivel sem pótolható értékeit. Aki nyitott szívvel hallgatta és olvasta őt, többé nem állhatott a türelmetlen kirekesztők, értetlen kisajátítók, sem az izgága rajongók sorába.

Miközben folyamatosan és intenzíven jelen volt a tudományos közegben, az iskolaszünetekben gyakran hozta be hozzánk az intézetbe imádott gyermekeit. Éreztük, tudtuk, hogy családja jelentette azt a biztos hátországot, amely felejthetetlen figyelmességének, oszthatatlan és rendíthetetlen türelmének a forrása volt. Bár előttünk sohasem tette szóvá, az alulfizetett egyetemi oktatók, akadémiai kutatók sorsában osztozva, neki is többszörösen kellett teljesítenie ahhoz, hogy családja semmiben se szenvedjen hiányt. Rengeteget dolgozott, de sohasem fásult el. Tudta szeretni a legfurcsább konferenciákat, a legfárasztóbb terepbejárásokat, őszinte érdeklődése, figyelme és önfegyelme minden beszélgetésnek, találkozásnak rangot adott. Elemzései és előadásai sokunk emlékezetében megmaradnak: pontos tárgykijelölésükkel, választékos és megvilágító fogalomhasználatukkal, a találó és láttató példákkal, és a bőven sorjázó tanulságokkal, elméleti magaslatokba emelt összegzésekkel sok rendezvénynek voltak kimagasló pontjai.

Végül három emléket, élesen megmaradt képet szeretnék megosztani a közös élményekből. A határ és a szórványfogalomról rendezett konferenciák, kötetek briliáns esszéi mellett a zsoboki szórvány-konferencián sokan élhettük meg őt ebben tudatosan felépített kettős szerepkörben. A gyakran elvont konferenciavilág és az által kiválóan ismert erdélyi kistérségi közeg benne szervesen egymásra talált. Az úttalan alszegi utakon tett esti gyalogos sétákon úgy vezetett bennünket, hogy nem a történelem által elsodort kalotaszegi falvakat, hanem az életért mindennap megküzdő közösségeket láttuk. Szemléltető szemináriumot tartott arról, mit ér a kutatás, ha tárgyát komolyan veszi, és a vizsgált térségben élőket pedig partnernek tekinti. A Nyitra-vidéki zsugorodó magyar nyelvszigeten végzett kutatása során a helyi kalauzokkal úgy tudott kontaktust teremteni, hogy azok nem a messziről jött tudós embernek kijáró udvariaskodással, hanem az egyre vegyesebb életvilágok sűrűjével, a minden második házban vegyes házasságokban élők hús-vér történeteivel traktáltak bennünket. S amikor a pompázatos koloni lakodalom színpadra vitt paraszti rítusai – mintha csak a folyamatos változásokat kutató társunk kedvéért –posztmodern nemzeti giccsbe fulladtak, Zoltán az örökségesítés rejtélyes működésének módozatait figyelte.

Két-három rövid kutatóút után többet és pontosabb képet tudott alkotni mint az ott élők. Így jártunk, amikor saját falumban az együtt élő etnikus csoportok kölcsönviszonyait tárta fel, mindenkinél mélyebben és igazabbul. Úgy tudott kérdezni és hallgatni, hogy sok titok feltárult előtte. Hűségesen visszajárt régi kutatóhelyeire. Mégis mindig új témák, új jelenségek izgatták. Az első közt figyelt fel a nemzeti zarándoklatokra, az etnoturizmusra és a kultúrtájak örökségesítési folyamataira. Különös érzéke volt az etnikai és szakrális terek újratermelődésére, a csángók, mánták, cigányok gyakran már nyelvtudás nélküli, erős magyar kötődéseire.

Mindenhol otthon tudta érezni magát, pedig örökké úton volt. Hiszem, hogy a számára rendelt rövid idő alatt, erre a végső útra is alaposan felkészült. És most is segít nekünk, ha bizonytalankodunk, amikor keressük a hozzá méltó emlékezés lehetőségét. Gyászoló Barátaim! Nincsenek most pontos szavaink arra, hogy végiggondoljuk a család veszteségét. Hogy mi mindent veszítettünk azzal, hogy betegségében nem tudott rajta segíteni az orvostudomány. Távozása azonban nemcsak a szakma derékhadát sújtja. A körülöttünk zúduló világ igazságait őszintén kimondók, az egymásra figyelők, a szeretetvezérelten élők tábora lett szegényebb nélküle.

Reménykedjünk benne, hogy képesek leszünk megőrizni és továbbadni az általa feltárt jelenségek tanulságait, csendes és mély emberségének, barátságosságának az emlékét. Biztosan ebben is segíteni fog nekünk. Tanulmányaival, könyveivel, emlékével, felfoghatatlan hiányával. És megértő, derűs figyelmének a két világ közt is átsugárzó erejével.

Kedves Zoltán, máris nagyon hiányzol! Nyugodj békében!



A. Gergely András búcsúztatója

Tisztelt Egybegyűltek, gyászoló Család,
Kollégák, Barátok, Tanítványok!

A Magyar Kulturális Antropológiai Társaság választmányának képviseletében szeretnék csupán néhány szerény mondatot szólni Zoli – mint Választmányunk tagja – búcsúztatásakor.

Mint határhelyzetek, határnarratívák kutatója, Zoli is tapasztalhatta, hogy a lét alighanem könnyen tud múltidejűvé lenni, hisz roppant törékeny. A létről való tudásunk – s ebben mindenki együttes elismerése volt az Övé, hisz megannyi létformát és helyszínt, állapotot és összefüggést tárt föl folyamatos munkával – a tudomány révén ellenben jobbára jövő idejű, ami nemcsak célját és létmódját legitimálja, de orientációját és üzenetét is figyelmével illeti, akkor is, ha nagyban épít a múltbéli, de sosem múló tudásra és tapasztalatra. Zoliról ezért sem múlt időben beszélek, hisz Személye és életműve közöttünk marad… Az emlékezet sosem előzmények nélküli okság. S Ő, aki szinte egyedül az antropológusok között, oly szimbiózisban kezelte természet és társadalom, táj és ember, lélek és környezet örök vagy aktuális kérdéseit, tudósként nem lehet a múlté. Tanítványai, kollégái azonban nem könnyen jósolhatóan fogják „követni” ebben, de csupán azért nem, mert azt a komplexitást, melyet képviselt, nem könnyű vagy lehetetlen is követni. Ugyanakkor egészen nyilvánvalóan nemcsak közöttünk marad tudásával s ennek könyvekben, tanulmányokban, vagy akár szakmai kirándulásokon rögzített vagy improvizált ismeretanyagával, hisz ezek súlyát és tartalmait e kortárs körben mindmegannyi idéző, értelmező és fölhasználó viszi tovább – már ha tudja, s amennyire képes lehet erre.

Zoli derűje és praktikussága, tisztánlátása és invenciózussága nem könnyen „megszemélyesíthető” Nélküle, de tartós hatású: mindenkinek adott, gazdagon osztogatott. Köszönjük ezt utólag is, s igyekezni fogunk meghálálni…!

Mint kivételes kollégától, a belátás és megértő elemzés fennkölt magabiztosságú szószólójától ebben az értelemben korántsem búcsúzunk – társunk marad szakmai körben is, példájával, egészen ritka teljesítményével. Átkelt egy határon, de sok határt megjárt már úgy, hogy mindig hozott valami többletet amonnan is. Amit most ránk hagyott, súlyos cipelnivaló lesz. Az „örökségesítés” nemcsak egyik fő témaköre volt, hanem legutolsó gesztusa, hagyatéka is, amivel nem csupán kutatási témáját, de magamagát is közös örökséggé tette. Megpróbálunk, igyekszünk nyomában maradni, s átvenni örökéből mindazt, ami javarészt lehetetlen vállalás marad…

Béke Veled, Zoli…!



Feischmidt Margit búcsúztatója

Dsida Jenő: Tízparancsolat

Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.

Tiszteld az izzó szenvedést,
mely mindünket tisztára éget,
tiszteld a jóság glóriáját,
tiszteld a békés bölcsességet,
tiszteld a mártir szenteket,
a gyermeket, jámbor parasztot
és minden prófétát, aki
a sziklából vizet fakasztott,
habzó szépséget és malasztot,
tiszteld a költőket, akik
veled vannak bármerre mennél
s több életet adnak neked
tulajdon ember-életednél.
Hajts főt az írások előtt,
melyek sárgultan szakadoznak
s az ősi márványok előtt,
melyek lassanként repedeznek,
ódon kertekben porladoznak.

Nehéz helyzetbe hozott a sors minket. Téged azzal, hogy 47 évesen befejezted a halandók számára látható pályád; minket meg azzal, hogy itt maradtunk okos tekinteted és szelíd mosolyod fájdalmas hiányával. Persze, tudom, hogy nincsen vége mindennek, távoli társunk maradsz. Csak a perspektívád változik, te már „nem vadászol földi vadakra”, nem foglalkozol azzal, hogy „rálelj önmagadra”. Hogy a költő szavaival folytassam „Az igazság őre benned az égi szellem”.
Afelől is bizonyos vagyok, hogy érdeklődésed irányváltása nem az elköltözéssel vette kezdetét. Utolsó találkozásaink alkalmával már úgy lehetett veled igazán beszélni, ha megengedetted, hogy bekapcsolódjunk abba a metafizikai világba, amelyben Te egyre otthonosabban mozogtál. Egyszer egy ortodox sztárecről meséltél, aki a megbékélésről és a dicsvágy értelmetlenségéről tanított. Egy másik alkalommal meg egy mongol buddhista szerzetesről meséltél, aki életét böjttel és imával áldozta fel. És végül az utolsó beszélgetés a feleségeddel, amiről ő számolt be sírva:
– Van Isten? – kérdezted.
– Igen.
– Akkor jó. – felelted.
Mindezt persze Te kiválóan tudod, vagyis inkább az itt egybegyűlteket, a hiányod fájdalmával küszködőket szeretném megnyugtatni a felől, hogy bármilyen megrázó és váratlan is volt a távozásod számunkra, Te felkészültél arra, hogy rövidesen az angyaloknak tartasz lélegzetállító előadásokat a mulandó helyett az örök dolgokról.
Az igazság őre benned immár az égi szellem. Idéztem imént a költő szavait, és eleddig a földiekről az égiekre irányuló perspektívaváltást hangsúlyoztam. Szeretnék azonban arról is beszélni, aminek nem kellett változnia. Arról, hogy mindazt, amit tettél itt közöttünk, az igazság tudatában és teljes morális elkötelezettséggel tetted. Akkor is, amikor nyugtalansággal töltött el, amit igazságkeresőként tapasztaltál a világban.
De ez nem bénított le téged, nem csapkodtál, vagy csak ritkán; hanem dolgoztál. Hiszen Te felelősséggel élted meg magyarságodat, azt, hogy ember és értelmiségi vagy. Sértett az igazságtalanság, dühített az emberi butaság. A kritikai magatartásmódot és egyben a tudományos alázatot igyekeztél tovább adni környezetednek, tanítványaidnak.
Elkötelezett ember voltál. Elkötelezett a tanítványok, kollégák és nagyon sok egyszerű ember iránt, elkötelezett a tudománnyal és a leírt szóval kapcsolatosan.

Zoli, ugye látod, hogy mennyi hálás tanítványod írja, hogy milyen nagyszerű és nagy tudású tanár voltál. És ugye emlékszel, amikor a szerkesztőként mondtam, hogy „lehet, hogy Zoli tanulmányára várni kell, de ami elkészül az az elsőtől az utolsó betűig kifogástalan”.
Pályatársad, szerető barátod írta rólad minap:
„A tereptapasztalata, zseniális gondolkodásmódja miatt a legokosabb, legfelkészültebb, legremekebb ember volt mind közülünk. Generációm legérzékenyebb, legnyitottabb, legfinomabb csodája volt. Nem volt olyan írásom, melyet ne adtam volna oda Zolinak a publikálás előtt, s ne javított volna ki önzetlenül. Hálás voltam mindig, minden mondatáért, építő kritikájáért. Garancia volt a számomra, hogy amit ő látott, olvasott, s megbírált tőlem, abban butaság nem maradt.”
A társadalomtudós legnagyobb bölcsessége, ha a tárgya iránti személyes elkötelezettségét humorral, öniróniával, a szellemességet pedig a megismerésbe vetett hitével tudja korlátozni.
Ezt, öreg barátom, tőled tanulhattuk, aki ugyan szemünk láttára magad is bele-belecsuklottál az erőfeszítésbe, de nem veszítetted szem elől azt a pontot, ahol ez az igen kényes egyensúly létrehozható. Mint ahogyan azt a perspektívát sem, amely értelmet ad az erőfeszítéseknek: a sajátosan közép-európai színezetű humanizmust és a munkáskörnyezetből táplálkozó szolidaritás- és munka-ethoszt.
Miránk azonban, akik továbbra is ebben a világban tesszük fontosnak gondolt, de Te már jól tudod, mily mulandó dolgainkat, még feladatod hagytál. A mezsgyevilágok megismerését, vagyis a munkát, amit végeztél, folytatni kell. És a vándorlást is folytatni fogjuk, aminek a Te mezsgyevilágaid és a közép-kelet-európai zarándokhelyek fontos célállomásai lesznek.
Elment Ilyés Zoltán, a mezsgyevilágok vándora, írtuk két hete, de itt vannak még a nyomok, a helyekhez kötődő történetek, a tájak kulturális térképei, amelyek irányt mutatnak számunkra.

Az igazság őre légyen
benned mindig az égi szellem,
hamis tanuságot ne szólj,
fiam, soha önmagad ellen;
ne hazudozzál önmagadnak,
tudd meg, ki vagy és mire vágyol -
ha útadszólit, ne marasszon
fiam, dunna és renyhe lágy toll:
keményen kelj a renyhe ágyból
s indulj a bátrak mosolyával,
zengő lélekkel, zsenge testtel,
mint aki mindent megmutat
s magában semmi bűnt se restell,
lépteit ingovány fölött is
titkos isten hatalma ója -
kinek van ugyan sok-sok bűne,
gyarló egész emberi... (olvashatatlan)
de mégsincsrejteni-valója.

Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.